10/01/2025
"Vannak pillanatok, amikor egy másik lény hirtelen főszereplővé válik életünkben – amikor „megpillantjuk benne az Istent.” Hogyan történik ez? Hogyan lesz egy vacak, kisbetűs „az"-ból hirtelen „TE”? Megpróbálom elmesélni.
Bodó Karcsi bácsi egy pulikutyát hozott a házunkba. Szülő-falujából, Patajról hozta, és a kutyakölyök úgy viselkedett, mint ősei, mindenáron terelni akarta a lakókat: a postást, a szemetest, a kóbor kutyákat és macskákat... mindenkit, aki élt és mozgott.
Úgy hívták: Csibész.
Éjjel-nappal ugatott.
A nyugdíjas Fater nem tudott aludni tőle. Amúgy is zaklatott, rossz idegzetű ember volt, több háború, forradalom és üldöztetés emlékét hordozta a lelkében A kutya éppen az ő ablaka előtt nyargalt, nem is ugatva, ha-nem hisztérikusan sikoltozva. Ráadásul éjszaka beszökött a lép-csőházba; ilyenkor az eszeveszett üvöltése még visszhangossá is vált. S amikor a dühe elszállt s megnyugodott végre, nyüszíteni kezdett, mint egy riadt kisgyerek.
Sírt. A Fater először a kutyát fenyegette – hiába.
Rászólt, rákiabált, Csibész leült és nézte. Legalábbis úgy tűnt, mintha nézné, mert a szeme nem látszott ki bozontos, fekete pofájából, csak a fényes orra, apró fogacskái s a fölöttük ki-bejáró, szív alakú piros nyelve. Lihegett – de a Fater dühében úgy látta: nyelvet öltöget rá. Dúltan fölrohant Karcsi bácsihoz, és arra kérte, csináljon valamit a kutyájával, mert nem tud tőle aludni.
– Egy kutya ugat – mondta Karcsi bácsi.
– De ez nem ugat! Ez visít, Bodó úr! Sikoltozik, hörög! Nem tudok aludni tőle.
– Pulinak az a dóga, hogy ugasson.
– A pusztán, Bodó úr!... De mi városban élünk. Fővárosban. Ide nem való puli! Ez egy idegbeteg állat és feldúlja a lakók nyugalmát.
Karcsi bácsi valami olyasmit mondott, hogy beszélhetnénk róla, ki itt az idegbeteg: ő például nyugodtan alszik, és senki a házban nem panaszkodott még a kutyára.
Csibész ugatott tovább. Fater először megpróbálta egy bottal fegyelmezni. Rá akart húzni a farára. Először csak suhintott felé, de ahogy tehetetlen dühe mind jobban forrni kezdett, már nem nevelni akarta a kutyát, hanem agyoncsapni. Hiába. Később altatót csempészett a vizébe. Porrá tört négy Dormicumot, és beleszórta Csibész tálkájába, mely ott állt a kerti locsoló tövében. De a puli bele sem dugta a nyelvét. Később telefonon érdeklődött a sintéreknél, hogyan lehet elhallgattatni egy csaholó kutyát. Nem sok eredménnyel. Végül bement az önkormányzathoz. Papírokat vitt, pecsétes orvosi igazolásokat. Elpanaszolta, hogy ez a dög pokollá t***e az életét. Senki nem vette komolyan, pedig látták, hogy valóban beteg: remegett az idegességtől.
A rendőrségen meg sem hallgatták: kutyát nem lehet följelenteni. A gazdája pedig nem vétkes azért, ha ugat a kutyája. Ha harapna, az más! Ha mondjuk hozna egy orvosi látleletet, de nem az idegosztályról, hanem a sebészetről, hogy belemart a bokájába, az más, akkor már el lehetne indítani az eljárást – bár nem lenne sok eredménye. Közben a puli hátracsapott fülekkel nyargalt a kerítés mögött, gátlástalanul üvöltözött és kedélyesen vakkantott néha. Mert hozzá kell tennem, látványra bájos kis jószág volt, inkább kölyök, mint kamasz – csak az a baj, hogy hangja is volt, mégpedig olyan, mintha veszekedne a világgal. Nagyon föl tudta „turbózni” magát ez a gombszemű kis pamacs, főleg éjszaka, ha részegek vonultak el a ház előtt. Fater erejének végén járt. Éjjel bedugta a füleit. De nem használt még a sok decibelre tervezett Szundi füldugó sem. És ekkor elmondta: azon töri a fejét, hogy vesz egy sörétes puskát, és lelövi a kutyát. Már járt is különféle üzletekben – mesélte dúlt tekint***el –, érdeklődött, mennyire hatásos egy ilyen lőfegyver, s hová kell pontosan célozni, ha biztosra akar menni.
Van egy pillanat, amikor az ember eljut odáig, hogy ölni képes.
Fater gondolataiban már gyilkolt – csak abban bíztam, hogy erkölcsi ereje legyőzi végül indulatait.
Közben a házban különféle alattomos vádak terjedtek. Meg-jelent benne egész országunk mikroklímája: a népi és urbánus vitától kezdve egészen a fajgyalázásig. Nem részletezem a gyűlölet jelzőit a „bunkó paraszttól” a „büdös zsidóig”, és persze a kommunistától a fasisztáig, polgártól a proliig, magyartól a hazaáru-lóig volt benne minden. Ahogy egy sejtben benne van az egész test titka – egy társasház is olyan, mint az ország maga. Az indulatoknak pedig az a természetük, hogy rezonanciát keltenek: egyetlen ember gyűlölete sok ember rejtett gyűlöletét képes felszítani. Néha egy egész népét – példa rá a történelem.
A kutya pedig ugatott. Hol itt, hol ott bukkant föl, mint egy őrült, remegett a felborzolt indulatoktól. Pofájának borzas bokra mögül fénylett a nedves kis orra, s az alig látható, szénfekete szemecskéi. Egyik nap nem hallottam az ugatását. Igaz, hogy vihar volt, iszonyú mennydörgés, zivatar, istenítélet – gondoltam, elbújt valahová.
De sem az udvaron, sem a lépcsőházban nem találtam. Zseb-lámpával kutattam. Félrehajtottam az ázott bokrok ágait, megnéztem a szalmakosár mögött – még a kosárban is! – sehol.
A pincében sem volt.
A padláson sem.
Csöngettem Bodóék ajtaján – semmi.
Csibész eltűnt.
Csend lett a házban.
Halott csend.
Rossz érzés fogott el.
Nagyon rossz érzés.
Egész este nyugtalanul dolgoztam a színházban.
Éjjel jöttem haza, jóval éjfél után.
Látom, hogy odafönt nyitja a Fater az ajtaját.
– Nem látta a Csibészt? – kérdem.
– Dehogynem... Itt van.
– Hol?!
– Nálam.
„Jaj! – gondoltam. – Megtörtént!"...
Fölmegyek. Ott fekszik elnyúlva a kutya a Fater előszobájában. Így, picire ázva alig tűnik nagyobbnak a teste, mint egy mókusé. Nem mozdul.
Nem, ez nem mozdul többé.
De ahogy meglát, rezegtetni kezdi pamacsos farkát. Liheg, s mintha röhögne rám. Előtte víz, és egy tálkában néhány kolbász-darab.
Csak néz rám a kutya, majd bedugja orrát a szőrös kis mancsa alá, s alszik tovább.
– Behívtam – mondja a Fater. – Szakadt az eső.
– Nem zavarta?
– Nem.
– Tud tőle aludni?
– Tudok... persze, hogy tudok... Nem is hallom. Pedig vakkant itt néha.
– Nem hallja? – kérdem értetlenül.
– Nem én...
– De hisz mindenki hallja! Az egész ház!... Hogy lehet az, hogy pont maga nem hallja?!
Es ekkor a Fater a világ legtermészetesebb hangján azt mondja: – Megszerettem."
Müller Péter: Örömkönyv
Kép forrása: Fortepan
"Fogas utca a Döbrentei utca felől nézve, háttérben a Várkert (Groza Péter) rakpart, a túlparton a Hotel Duna Intercontinental.
Év 1974
Képszám
18257
Fotó adományozó
Saly Noémi
