22/10/2025
🐾 Nekem nem kell, hogy a kutyám megvédjen.
Ez most az én véleményem.
Nem tankönyv, nem vitaindító – csak amit az évek alatt láttam, hallottam és tapasztaltam kutyákkal, gazdákkal, edzőkkel.
Úgy gondolom, hogy egy teljes értékű embernek, aki szereti a kutyákat, nem kell, hogy a kutyája megvédje.
Mert nem a középkorban élünk.
Nem kell, hogy a kutyám támadjon helyettem – elég, ha szeret, ha figyel rám, és ha én is értem őt.A kutya nem fegyver.
Nem státuszszimbólum.
És nem a gazdi félelmeinek a levezető csatornája.
Mi történt Ausztriában?
Az ORF nemrég közölt egy cikket:
Ausztriában 2025 áprilisától betiltották a képzések azon részét,ahol a kutyát emberre vagy emberi testrészre fogatják (Schutzhund, Schutzdienst).
A cél az volt, hogy megszűnjön az emberre irányuló támadás-gyakorlás.
Erre most sok tenyésztő és sportoló azzal reagált, hogy kiviszi a kutyáját külföldre, mert szerintük ezekre a tréningekre „szükség van”, hogy jellemes, erős természetű (wesensstark) kutyákat tenyésszenek.
Én meg csak ülök, és nem értem, miért kell egy kutyának emberre fogni ahhoz, hogy valaki szerint „jellemes” legyen.
De miért tetszik ez valakinek?
Évek óta gondolkodom ezen, és mindig ugyanoda jutok:
ez nem a kutyáról szól – hanem az emberről.Van, akinek ez hatalmat ad.
Van, aki ettől érzi magát „keménynek” vagy „biztonságban”.
És van, aki a saját dühét, feszültségét, félelmét a kutyán keresztül vezeti le.
Ő nem azt látja, hogy a kutya feszült, liheg, tág pupillával néz – hanem azt, hogy „engedelmes”.De ez nem önuralom. Ez frusztráció.
És a kutya számára ez nem sport, hanem harci üzemmód.
Harci üzemmód – csak éppen a kutya nem katona
Aki valaha látott közelről egy ilyen tréninget, tudja, miről beszélek.
A kutya idegrendszere ilyenkor csúcson jár: liheg, feszül, a szeme villog, a teste tele adrenalinnal.
Ez az állapot nem normális.
Ez a túlélő üzemmód – ugyanaz, amit az ember a háborúban él át.
És tudjátok, mi jut erről eszembe?
A katonaság.
Régen kötelező volt, ma már nem.
És érdekes módon, a legtöbben, akik megélték, soha többé nem akarták újra.
Mert a „harci üzemmód” nem embernek való.
Kimerít, kiéget, tönkreteszi a lelket.A kutyának sem való.
Nem kell minden kutyát katonának képezni.
Miért veszélyes ez?
-Mert a kutya nem tudja, mikor „játék” és mikor „éles helyzet”.
-Mert a harapás érzelmi reakcióhoz kötődik, nem logikához.
-Mert a kutya nem jellemessé, hanem bizalmatlanná válik tőle.
-És mert az ember nem tanul meg uralkodni magán – csak másra bízza a piszkos munkát.
A valódi jellem-erő (Wesensstärke) nem ott mutatkozik meg, ahol feszült izom és üvöltés van, hanem ott, ahol nyugalom, bizalom és figyelem van.
Van más út is.
A kutyasport ma már nem egyenlő a harapással.
Ott az obedience, a rally, a mantrailing, a nosework, az agility, a frisbee és még rengeteg hasonló – mindegyikben benne van a kommunikáció, a kapcsolat, és az együttműködés öröme.
A kutya ilyenkor nem ellenfél.
Társ.
És szerintem ez a legmagasabb szintje annak, amit „védelmi ösztönnek” hívunk:
nem támadni, hanem megőrizni a békét.
A végére csak ennyit...
Nekem nem kell, hogy a kutyám megvédjen.
Mert nem félek.
És nem érzem magam kevesebbnek attól, hogy az én kutyám nem harap.
Én nem a félelmemet tanítom neki, hanem a bizalmamat.És ha valamit tényleg jellemesnek (wesensstarknak) neveznék, akkor az ez:
„A jellemerő nem a harapásban, hanem a bizalomban mutatkozik meg.”
(Wesensstärke zeigt sich nicht im Beißen – sondern im Vertrauen.)