19/07/2025
A kecske alapvetően nem a földön legelő állat. Ő a fákat, bokrokat részesíti előnyben. És imád mászni, pont, mint hegyi rokonai. 😁
Ezért aztán fűnyírónak nem őt kell választani. Viszont bokros, benőtt területeket kiválóan kitisztít.
Megyek ki a konyhába, fél szemmel kinézek az ablakon, látom ám, hogy a szomszéd Mariska néni és Károly bácsi állnak az udvarukon, és tátott szájjal bámulják a házunkat. Kiszaladok az udvarra, kérdezem, mit néznek, mire ők hüledezve mutogatnak a tetőre, de egyetlen szó nem sok, annyi nem jön ki a torkukon. Felnézek, hát látom, hogy a Zsuzsi kecske ott áll a kémény tövében.
Lélekszakadva rohanok be a szobába, mondom a vendégseregnek, ami a tizenharmadik születésnapomat gyűlt össze ünnepelni, hogy jöjjenek, mert fenn van a kecske a tetőn. Apám úgy néz rám, mintha kifelé menet meghúztam volna az ünnepi szilvapálinkát, de én csak erősködöm, hogy szaladjunk, mert a Zsuzsi ott áll a kéménynél, mi van, ha leesik és összetöri magát.
Tódulunk ki az udvarra, most már az összes létező szülőm és nagyszülőm tátott szájjal bámulja a háztetőt, a Zsuzsi meg tanácstalanul néz ránk lefelé. Gondolom, rádöbbent, hogy a sima palán nem lehet ám csak úgy lefelé lavírozni. Se té, se tova.
Anyám gondolkodik egy darabig, aztán térül-fordul, és a kezembe nyom egy karalábélevelet:
– Eridj utána, és csalogasd le.
Nézek rá nagy értelmesen, hát mondom, nem elég nekünk, hogy a kecske fent ragadt, még én is menjek? De ő ellentmondást nem tűrő hangon egyértelműsíti a szándékát:
– A te kecskéd, hozd le. Vagy gondolod, nem tudom, hogy amúgy is az ól tetején szoktál üldögélni?
Hát, tulajdonképpen pont ezt gondoltam. De jobbnak látom, ha nem megyünk bele mélyebben, hogy tulajdonképpen kisházam van a tetőn, úgyhogy elindulok a tyúkól felé. Amiben ugyan tyúkok már évek óta nincsenek, de a tetejéről a nyúlólon meg a pottyantós vécén át el lehet jutni a garázsra, onnan meg a háztetőre. (Nyilván onnan tudom, hogy naponta megteszem ezt az utat.)
Elég lassan tudok haladni a karalábélevéllel hadonászva, de azért megyek. Hát mégse lehet a kecskét a kémény tövén hagyni a galambokkal.
Anyám még aggódón utánam kiált:
– A cserepet össze ne törd!
Mire a garázstetőre érek, Zsuzsi is észrevesz. Meglóbálom a karalábélevelet, hívom magamhoz (ez, mondjuk, a szárazföldön se igen szokta érdekelni), és igyekszem nem leszédülni. Zsuzsi pedig egy mekkenés kíséretében elindul. Lefelé, mintha éjszakánként a műlesiklást gyakorolta volna a tetőn. Néhány másodperc, és a terasztetőn át már lenn is van a földön.
Vert seregként fordulok vissza, ám félúton még a betoncserép is beszakad alattam, a bal lábam csak néhány centire áll meg a Trabant tetejétől. A család ordítva hadonászik.
No nem miattam: a Trabant miatt.
A kezemben még mindig ott a karalábélevél.
––––––––––––––––––––––––––
A legendás Zsuzsi kecskénk egyik legemlékezetesebb húzása volt ez, és sok mindent elmond arról is a sztori, hogy milyen jó gyerek voltam. (Volt, hogy anya arra jött haza a munkahelyéről, hogy a kanyarból látta: a gyereke, akinek a lelkére kötötte, hogy nem mehet a vízpartra, míg ő haza nem ér, egy fiatal és kellőképp rugalmas kőrisfa tetején épp a víz fölött hintázik fél kézzel kapaszkodva.) De milyen jól jött az én elevenségem, amikor a kecskét kellett leszedni a tetőről, ugye?
Zsuzsinak egyébként akadálypályát építettünk a húgommal, amit ő (mint a kutyáknál szokás agility-versenyen) kiváló eredménnyel teljesített. Ki is találtuk, hogy belépőjegyet fogunk szedni erre a produkcióra, de sajnos a szüleink meghiúsították a remek tervünket.
Fotó: Manfred Richter/Pixabay (Zsuzsi szakasztott mása volt ennek a kecskének)
