11/06/2026
Írtam egy könyvet ― már 10 éve tervezem
15 éve tanítok gazdikat kutyázni. Fantasztikus kaland volt a már rutinná vált mozdulataimat újra tudatosítani, megfogalmazni, hogy át tudjam adni. Rengeteget tanultam ebből, és mai napig tanulok, mert újra és újra találkozom olyan helyzettel, ami gondolkodásra késztet, olyan kutyával, gazdival, akinek valamit másképp mutatok meg.
2018-ban már volt egy vázlatom és tíz oldal szövegem. Azt akartam, hogy legyen meg egy helyen, rendszerbe szedve, amit tanítok. A fejemben van egy csomag, amit legszívesebben egyben átadnék az első órán ― persze ez lehetetlen. A foglalkozásokon mindig arról beszélek ebből a csomagból, amit éppen látok, vagy kérdeztek. A behívásról beszéltünk talán a legtöbbet, és van téma, ami csak ritkán kerül szóba, pedig fontos.
Szóval elkezdtem írni, és nem igazán haladtam vele. Amennyire ömlik belőlem a szó, annyira nehezen boldogulok, amikor a képernyőnek írok. Amikor a gazdikkal beszélgetek, amikor a kutyákat látom, millió dolog eszembe jut. Aztán itthon, az üres szobában a monitor csak van, nem mutat érzelmeket, nincsenek problémái, nem ügyetlenkedik. Hamar rájöttem: kell egy mikrofon! De nem vettem meg. Soha. Attila, párom és segítőm vett felszerelést, amivel azóta minden foglalkozáson rögzítjük, amit mondok. Megint szünet. Gyűlt az anyag, néhány órányit le is írtam ― nagyon lassan haladtam. Meghallgatni, megtalálni, ahol fontos dolgot mondok, mondatonként megállítva begépelni unalmas és lélekölő munka. Végül találtam egy programot, ami hangot írott szöveggé alakít. Átírattam vele néhány órányi szöveget. Volt már alapanyagom, mégsem haladtam.
Sokat gondolkoztam: miért nem csinálom? Eleinte attól féltem, hogy mit fognak szólni hozzá más kutyások, kiképzők. Féltem a becsmérlő megjegyzésektől, a „hogy jössz te ahhoz, hogy kutyakiképzésről írj” lenéző ítéletektől ― pedig tudtam már akkor is, hogy van mondanivalóm, és hogy tudok vele segíteni nektek, gazdiknak. Évekbe telt, míg ezen a félelmemen túljutottam. Akkor attól kezdtem félni: mi lesz, ha senkit nem érdekel? Elképzeltem a rengeteg munkát és pénzt, amit beleteszek a könyvbe, és azt, hogy végül senki nem veszi meg. Évekig ez tartott vissza.
A könyvem mégis elkészül hamarosan. A szöveg már végleges, készülnek az illusztrációk ― innen már nincs visszaút. És már nem is visszakozom, hanem boldog izgalommal várom a megjelenését.
