17/08/2025
Hétfőn délelőtt zárva leszünk, de ebéd után (délután kettőtől) már szeretettel várunk! Addig is egy kis olvasnivaló. (Részlet az „Erre mit lépsz, Kishaver? Egy akvarista emlékére” című könyvből.)
„Nagy nehezen felállítottuk az üvegezőasztalt a garázsban. Ez valami fából készült, filcborítású tákolmány volt – csak az öreg meg ne hallja, hogy fitymálom a „berendezést” –, ami a célnak egyébként tökéletesen megfelelt, de egy kicsit eljárt már fölötte az idő.
Laci bácsival még előző nap méret re vágtuk az anyagot az üvegesnél – a vágást sosem bíztuk „szakemberre”, mert úgyis csak elrontottak volna valamit. Nem tartották rendesen a derékszöget, összekarcolgatták az üveglapokat, néha még mérethiba is előfordult, pedig ennél a munkánál a tizedmilliméterek is számítanak. Még jó, hogy olyan viszonyban voltunk a legtöbb szakival, hogy a saját műhelyükben is nyugodtan dolgozhattunk!
Az öreg ilyenkor elhozta magával a spéci üvegvágóját, a derékszögeit meg a hatalmas vonalzóját – semmit nem bízott a véletlenre! Hümmögött egy kicsit, számolgatott, aztán villámgyorsan levágta, letördelte a hajszálpontosan kimért darabokat. Utánfutóval hazaszállítottuk, a mi asztalunkra már csak a ragasztanivaló került. Laci bá szerényen csak „be rendezésnek” hívta ezt a szörnyszülöttet, amit valami asztalossegéd ütött össze neki harminc évvel azelőtt, de még remekül állta a sarat!
Szóval a „berendezést” fel kellett állítani, felcsavarozni a lábait – hat is volt neki, mégis billegni szokott, és ilyenkor keménypapírt kellett tenni a levegőben lógó lábak alá. (Keménypapírban nem volt hiány, de az évek során mintha csökkent volna az öreg papírdobozok iránti lelkesedése.)
– Hú, Lacikám, ezen az asztalon három beteget is meg tudnék műteni, egyszerre! – viccelődött a doki, de legalább a keze is járt. Csak gyermekorvos volt, de úgy beszélt, mint egy született sebész. Ügyesen besegített mindenbe. Akkorát tudott emelni, mint egy daru, majdnem egyedül is megtartotta a mázsányi munkalapot.
– Műtétre remélhetőleg nem lesz szükség – szállt be az öreg a diskurzusba –, de ha a lábadra ejted a kicsikét, akkor majd gyakorolhatsz magadon…
Nekem már fülig ért a szám – ezek savazni fogják egymást rendesen! Pár hét alatt úgy összemelegedtek, mintha gyerekkori cimborák lettek volna. A poénokat hallva még Gyula is felvihogott a sarokban. Egy széken ült, és kvantummechanikát olvasott elmélyülten, a Heisenberg-féle felcserélési törvények nagyon bejöttek neki…
Mindig mondtam én, hogy nem százas a gyerek. Gondolom, az egyetemi évek során ez valahogy kimaradt, hát bepótolta. Hárman birkóztunk az asztallal, esze ágában sem volt segíteni, de aztán csak szóltam neki:
– Gyula, ha már itt vagy, le kéne tenni azt a nyomorult könyvet, nem gondolod?
– Ja, mindjárt megyek! – mondta „lelkesen”.
Biztosra vettem, hogy még simán elolvas vagy három bekezdést, mire megmozdul végre. Aztán már jött: „sietett”.
Erről van szó! Hárman kényelmesen megtartották, én meg tekertem a lábakat – nem mindegyik volt jó mindenhová. Voltak jelölések is, amiket könnyen el lehetett téveszteni. Kicsit nehézkes volt a dolog, de talán mégsem annyira, mint a kvantummechanika. Viszonylag hamar végeztem.
Gyula már alig várta, hogy mehessen – nagyon izgalmas lehetett az a könyv. Legközelebb tuti, hogy eldugom valahová azt is, nehogy megtalálja megint.
Laci bácsinak volt a garázsban egy kisszekrénye, tele mindenféle kacattal, ott találta Gyula az olvasnivalót – ki tudja, mi fog még itt kiderülni az öregről... Lehet, hogy fiatalabb korában ő is kvantummechanikát olvasgatott?
Ernő bá vegetáriánus korszakát élte, állítólag meggyőzte otthon az asszony, hogy le kellene dobnia vagy negyven ki lót, mert az mégsem állapot, hogy sorra kihízza az öltönyeit.
Ennek örömére már negyedik napja kizárólag zöldségeket meg gyümölcsöket evett, gyűjtögető életmódot folytatott, és – ahogy ő fogalmazott – úgy érezte magát, „mint egy neandervölgyi, amelyik éppen megkezdte a kihalást”.
Kora reggel piacra járt, és bevásárolt néhány szatyornyit az éppen aktuális primőrből. Szabályszerűen éhezett.
– Lacikám, ha már az asztal felállításával úgyis végeztünk, mit szólnátok hozzá, ha ennénk legalább egy kis cseresznyét? – vetette fel.
Gyula például szemmel láthatóan felélénkült a hallottaktól, és már csak ímmel-ámmal olvasgatta a kvantummechanikát.
– Nagyon jó édes cseresznyét kaptam – folytatta a doki. – Mióta a csokoládéevést teljesen beszüntettem, nem is bírnám ki gyümölcs nélkül!”
