18/07/2025
Volt egy randim pár napja, ahová a pasi hozta magával a kutyáját is. Meg nem mondom, milyen fajta, mert nem is ez a lényeg, de szép nagy, jó kiállású, gyönyörű kutyus, az ország legjobb tenyészetéből, Európa-bajnok vérvonalból. A tenyésztőnél kettő-négy év a várólista.
Ezek nyilván a beszélgetés közben derültek ki később. Mondjuk kicsit akadozva indult a dolog, mármint nem köztünk, hanem mert bementünk kávéért egy fancy belvárosi helyre, ami valami Michelin csillagos étterem testvérkávézója, csak sajnos éppen bent volt a tulaj is, aki nemcsak k***a gazdag és nagyon sok felesleges szabadideje van, hanem ezt a kettőt azzal kombinálja, hogy újabb és újabb módokon csinál még többet a pénzéből. Például kutyákkal üzletel.
Úgyhogy letámadta a randipartneremet az elérhetőségével, meg körbefotózta a kutyát, mert máris elkezdett azon morfondírozni, hogy a már meglévő "tenyésztős" üzlete mellé be kellene húznia ezt a fajtát is, úgyhogy a randipartneremnek be kellene társulnia a kutyája génjeivel és természetesen kapna is néhány százalék részesedést érte.
El kellett fordulnom, hogy ne kezdjen el kiülni az arcomra az a kifejezés, amit csomagtartós szaporítóknak tartogatok, mert tök őszintén, attól, hogy ez a fickó legalább pénzt ölne az állatok megfelelő tartásába, nekem ő nem több csomagtartós szaporítónál. És akkor gondolkodtam is, hogy na bazmeg, vajon mi lesz ebből.
Aztán a randipartnerem asszertív kommunikációs fogásokat bevetve lerázta a fickót és átsétáltunk a Hyde Parkba. És közben beszélgettünk. És akkor hála istennek, kiderült, hogy tökre egy véleményen vagyunk, mert esze ágában sincs szaporításba kezdeni.
Hosszú eszmecserét folytattunk arról, hogy például milyen gyakran nincsenek tisztában az emberek azzal, hogy egy-egy kutyafajta mennyire nem való nekik. Mielőtt megvette a kutyáját, irtó hosszú kutatást folytatott arról, hogy miféle iskolákba kell majd beiratkozniuk, milyen személyiségjegyei vannak a fajtának, aztán két körös interjún kellett átmennie a tenyésztővel ahhoz, hogy a tenyésztő is megbizonyosodjon arról, hogy a kutya jó helyen lesz ennél az embernél. Elmesélte, hogy ez a kutyus az első fajtatiszta házikedvence, mert egész életében menhelyes kutyái voltak.
És akkor átbeszéltük azt is, hogy mennyire fontos tudni, hogy amikor menhelyről fogadsz örökbe, akkor nagyon gyakran egy korábban traumatizált kisállatnak adsz otthont. Ahogy nem való minden fajta minden embernek, úgy nem való minden menhelyes kisállat sem mindenkinek.
Azt hiszem, olyasmi lehet ez, mint a párkapcsolatok terén is: akkor jó, ha a traumád passzol az én traumámhoz.
Továbbra is azt mondom, amit mindig is mondtam: ha fajtatiszta állatot szeretnél, menj el egy tenyésztőhöz. Ha nem fontos, akkor menj el egy menhelyre. Viszont ami mindkét esetben irtó lényeges, az az, hogy tudd, mit vállalsz. Hogy tisztában legyél azzal, mekkora felelősség egy másik élet, egy olyan élőlény, akinek az általános állapota, az egészsége, a testi és lelki jólléte nagyban függ majd tőled. Mindegy, hogy honnan viszel haza házi kedvencet, az első lépés a felelősség felé az, hogy nem támogatsz szaporítót. Hogy tudod, miért fontos etikusan csinálni ezt, miért számít, hogy támogatod-e a kiskutyafarmokat, vagy sem. Ha bármilyen módon meg tudod magyarázni magadnak, hogy miért nem gáz a szaporítás, akkor nem jó úton vagy és inkább ne legyen kisállatod. (Kommentben csatolok egy korábbi posztot.)
A második lépés az, hogy tudod, elköteleződtél a következő tíz-húsz évre. Ha akár csak egy kicsit is bizonytalan vagy azt illetően, hogy évek múlva is szeretnéd ugyanezt a kötöttséget, akkor tégy egy szívességet az állatoknak és mondj le róluk.
A harmadik pedig az, hogy ha már ott van, minden tőled telhetőt megteszel azért, hogy egészséges és boldog legyen. Ha traumatizált, akkor a traumáival együtt. Azt gondolom, hogy örökbe fogadni nehezített pálya. Szerintem ezt felesleges lenne cukormázazni. Nyilván egyszerűbb dolgod van, amikor hozzád kerül egy nyolc-tizenkét hetes kisállat, aki harmóniában, tökéletes körülmények között kezdte az életét és ha bármi elromlik ezután, az csakis neked köszönhető. Nos, ha szeretnéd ezt a kényelmet, akkor kérlek, áldozz pénzt és energiát egy normális tenyésztőre. Ha nem akarod megtenni mindezt, akkor amúgy sem lennél felelős gazdi, szóval nem gondolnám, hogy kellene neked háziállat.
Ha nem számít ez a fajta luxus, ha elhivatott vagy és otthont szeretnél adni egy olyan állatnak, aki másnak nem kellett, aki csak a világra született, hála az emberi felelőtlenségnek, akkor vállalnod kell azt, hogy néha nem lesz egyszerű. Viszont azt hiszem, ennek ez a szépsége.
Valahányszor Gyulára nézek, aki bolondosan ugrál körülöttem, vagy a vállamon lóg, a hasamon fekszik, vagy a karomban kuckózik és hangosan dorombol, eszembe jut az első év, amikor szinte hozzá sem lehetett érni. Amikor ő volt Rettegő Gyula, aki minden neszre elbújt, aki összerezzent az emberi hangokat hallva, aki tulajdonképpen a szekrény tetején lakott legalább három-négy hónapig.
A Gyula az, aki nem a megfelelő körülmények közé született, de azt hiszem, végül is a megfelelő körülmények közé, a megfelelő emberekhez került.
NEManya
[Képleírás: Gyulát, a fekete cicát a kezemben tartom és puszit nyomok az arcára. Kilóg az egyik foga és olyan fejet vág, mint aki meg akar halni, de esküszöm, amúgy szeret. Nekem copfban van a hajam, szemüveg van rajtam, látszik a kezemen a hullócsillagot mintázó tetoválás és a kép sarkában egy sárga díszpárna. A háttér fehér fal, a pólóm pedig n**e színű.]
