19/08/2025
Amúgy ez pontosan így van. Néha kicsit nem is értem, hogy minek néztek bennünket.
Megérdemli-e egy állatvédő, hogy néhány napra kiszakadjon a mókuskerékből? Szerintem igen.
Megérdemli-e egy állatvédő, hogy olyan dolgokat is élvezhessen, amit bármelyik másik dolgozó ember ebben az országban? Szerintem igen.
Esti elmélkedés, azaz mit érdemel meg egy állatvédő, aki amúgy (és ez fontos), átláthatóan, tisztességgel végzi a munkáját (sok esetben nem is egy helyen). A poszt elején kérem, hogy a kommentszekcióban ne kezdjetek el negatív példákat sorolni, nevesíteni, megélhetési állatvédőzni, mert igen, tudom, ilyen is van. De ez a poszt most nem róluk szól.
Egy általános jelenségről szól, ami átlag állatvédőket érint, nem egy kis réteget. Hanem a nagy átlagot, ha az ő hangjuk halkabb is.
Nyár van. Az emberek nagy része ilyenkor pár napot, egy hetet igyekszik a családjával, szeretteivel eltölteni vízparton, hegyekben, belföldön vagy külföldön. Az egész éves hajtás után ez teljesen normális, elmenni a strandra, kirándulni, elmenni egy koncertre, fesztiválra, fagyit, lángost enni, grillezni a kertben, inni egy fröccsöt vagy egy sört barátokkal. Beszélgetni az élet dolgairól, piknikezni egy parkban, elmenni a gyerekekkel kicsit feltöltődni, vagy épp a gyerekek nélkül kicsit felnőtt programozni.
Szerintem ezt mindenki megérdemli. Legyen az tanár, ügyvéd, takarítónő, gyári munkás, eladó, buszsofőr, mérnök, dinnyeárus. Mindegy. Minden ember alapvető joga a szabadság, a szabadnap.
És ez alól az állatvédő sem kivétel.
Sokszor látom, tapasztalom a közeli és távoli állatvédő ismerőseim körében, hogy sokan rettegnek megmutatni azt, hogy ők is emberek. Titkolnak kiruccanásokat, behúzott nyakkal szöknek meg pár napra pihenni, ha fel is töltenek lopva pár képet arról, merre jártak, mit láttak, azt is csak privát, csak ismerősöknek, rettegve attól, mit szólnak majd az emberek. Félnek, hogy meglátják őket a fodrásznál, vagy ha megcsináltatják a körmüket, és ha az látszik egy képen, vagy videón, azonnal ízekre szedik őket sokan, “hogy merészeli” felkiáltással.
Az emberek nagy részének a fejében az a normális, ha egy állatvédő testileg-lelkileg feláldozza magát az állatvédelem oltárán. Ha egész nap hajnaltól éjjelig szart szed, itat, orvoshoz rohan, ápol, cumiztat, betegek felett görnyed, slagol, hőségben, fagyban, viharos szélben. Sokan, nagyon sokan így élnek, ezt csinálják. És közben belül meghalnak.
Darabokra hullanak, befásulnak, a testük és lelkük megnyomorodik, mert nincs segítség, nincs elég támogatás, csak a kilátástalanság, az aggódás, aminek vége nem egy esetben a teljes kiégés, bizonyos esetekben sajnos öngyilkosság (volt rá nem egy példa a múltban). Ezen állatvédők nem azért nem tudnak pihenni egy kicsit, mert nem akarnak, hanem mert egyrészt nincs kire bízni az állatokat (sokan EGYEDÜL nyomják), másrészt vannak, akik egyszerűen a rengeteg kritika miatt erkölcsileg úgy érzik, nem szabad jól érezniük magukat valahol egészen máshol, mert megkövezik őket.
A Facebook népe nagyon kegyetlen tud lenni. Pont, mint azok gyerekek az oviban vagy általános iskolában, akik kiközösítik bizonyos társaikat bizonyos dolgok miatt. Kíméletlen kegyetlenséggel fogalmaznak meg éles kritikákat, közben persze elvárják, hogy az állatvédő mindig legyen topon, mindig mindenkit mentsen meg, fogadjon be, ne legyen soha ideges, legyen türelmes, kedves, a századik hívás után is, az ezredik virtuális gyomros vagy pofon után is. Az elvárások hatalmasak, de abba nem sokan gondolnak bele, hogy az állatvédő is EMBER.
Vannak nekünk is álmaink, vágyaink.
Szeretnék egy olyan világot, egy olyan virtuális közösséget, ahol nem elítélendő, ha egy állatvédő (gondoskodva arról, hogy az állatai rendben lesznek) igenis el tud menni pár napra feltöltődni, és ezt bátran meg is mutathatja a közösségi médiában, ha úgy tartja kedve. Ha bátran kitehetne sztoriba egy pár fotót az égszínkék tengerről, a hűs erdőről, egy bicajos túráról, idegen országokban lefotózott régi épületekről, egy balatoni lángosról, egy baráti kocsmázásról, ha épp úgy tartja kedve.
Nem csak az a jó állatvédő, aki kizsigereli magát a végletekig, mert egyszerűen nincs más lehetősége.
Mert túlvállalta magát, mert belekerült egy ördögi körbe, ahonnan nincs menekvés. Elméletben úgysem tudjuk letenni a mindennapi életünket, szerintem egyikünk sem. De fizikálisan mindannyian megérdemelnék azt, amit BÁRMELYIK becsülettel dolgozó ember ebben az országban. A feltöltődés, a kiszakadás lehetőségét. A józan eszünk, ép elménk megőrzése érdekében.
És ha van olyan ember ebben az országban, aki ezt megérti, esetleg van is lehetősége segíteni a környezetében élő, egyedül tevékenykedő állatvédőnek, tegye meg. Ha csak 3-4 napra meg tudja oldani önkéntesként, becsülettel, lelkiismeretesen, barátokkal, hogy felajánlja az aktív segítő kezeket ezen állatvédőknek, tegye meg. Sokszor a segítség nem csak azt jelentheti, hogy adományozol egy szervezetnek, vagy egy civilnek. Hanem ha lehetőséget biztosítasz nekik, hogy átlag emberként élhessenek, csupán pár napig.
Azért, hogy 10 év múlva is számítani lehessen rá.
Azért, hogy ne égjen ki teljesen.
Azért, mert az állatvédő is EMBER.
A lenti fotó tavaly készült egy másik országban, ahol egy hetet töltöttem el. Az apartmanház mellett élő kóbor macskákat etettük egy hétig, az ágyunkban fetrengtek, várták a napi konzerveket reggel és este.
Egy hét volt csupán, és bár agyilag itthon maradtam, mégis ki tudtam kapcsolni egy kicsit. Azért, hogy az év többi részét viszonylag ép elmével tudjam végig csinálni. Az ott készült gyönyörű képeket nem mertem megosztani nyilvánosan a közösségi médiában.
Arra tudtam csak gondolni, hogy mit kapnék én ezért.
És ez minden, csak nem normális.
Az állatvédő is EMBER. És JOGA VAN ÉLNI.
(Évi)
