18/02/2026
Tegnap Szilvásváradon jártunk egyet a két élmunkás négylábúval, és mint mindig, mikor más kirándulókkal (akár kutyával, akár nélküle) találkoztunk, magunk mellé vettük őket. Viszont ezalkalommal olyan dolgot tapasztaltunk, amit nem tudok nem megosztani…😳
Akik ismernek minket, és/vagy nálunk tanulnak pontosan tudják, mivel tapasztalják, hogy mindennapjaink jó részét póráz nélkül éljük kutyáinkkal. Nem azért, mert úgy gondoljuk “megtehetjük”, nem is azért, mert teszünk a szabályokra, és legfőképpen nem azért, mert ne tartanánk létfontosságúnak a közösségben való (MEGFELELŐ) pórázhasználatot.
Rengeteg munkaóránk és áldozatunk van abban, hogy kutyáinkat fizikai kötelék nélkül is biztonsággal kontrollálni tudjuk - és kizárólag addig tartjuk ezt fent adott helyzetben, amíg biztosítani tudjuk, hogy sem embert, sem kutyát sem más élőlényt nem zavarnak meg a jelenlétükkel.
Mi inkább választjuk számukra ezt az utat, amelyen nem tabu a kontroll vagy épp a gátlás létezése, a “nem”-et mondás művészete, hogy cserébe valódi, megbízható partnerre lelhessünk bennük és megadhassuk számukra a kiérdemelt szabadságot, ahelyett, hogy igenembert játszunk egy soha át nem törhető üvegplafon alatt.
Na de visszatérve a tegnapi túrára, útjaink szembetalálkoztak egy kutyás párral, akik nagyobb termetű, doodle jellegű kutyájukkal sétáltak. Mi az aszfalt útról lehúzódva sétáltunk el mellettük, a két kutyával közvetlen mellettünk, ők rövid pórázon próbálták maguk mellett tartani a láthatóan izgatott kutyájukat. Mikor egymás mellé értünk, a kutya kiugatott a mieinkre. És itt jön a csavar. Ezután az egy vakkantás után, a gazda bocsánatot kért. ❗️
És, hogy mégis mi ebben a természetfeletti?
Az, hogy a kutyás találkozások 99%-a azokat a tapasztalatokat erősíti, amikor vagy pórázon acsarkodó, hörgő kutyát engednek 2 centire a sajátod fejébe (akár pórázon van akár nem), vagy póráz nélküli kutyának hagyják lerohanni a tiedet - akár pórázon vannak, akár nem -, vagy flexin a környezetet lekaszáló fifike van a kutyád s*ggében, amint egy pillanatra elfordulsz. Ezekben az esetekben pedig még a probléma esetleges jelzése esetén sem fordul meg az emberek fejében, hogy bármin változtatni kellene, ezzel szemben pedig itt van egy gazda, aki a 6-8 méter távolságból egyet vakkantó kutyájáért úgy érzi, bocsánatkéréssel tartozik.
Ez teljesen természetes és udvarias is lehetne, és nyilván nekünk is jól esett, hogy figyeltek a kutyáinkra, mégis felmerül bennem, nem teljesen kifordult-e a kutyázás terén is a társadalmunk, mikor a legtöbben a “társuk, kis babájuk” alapszükségleteivel sincsenek tisztában, mégis feljogosítva érzik magukat másokkal szemben bármire, a másik oldalon pedig gazdák szép számmal vannak teljesen elbizonytalanítva és érzik magukat rosszul pusztán azért, mert teljesen normális problémákkal küzdenek…
Szerencsére tapasztalataink szerint - és talán bármiféle önajnározás nélkül mondhatom, hogy részben a mi munkánknak is köszönhetően - egyre több kutyás áll meg kétlábbal a realitás talaján és akar és mer is tenni azért, hogy megértse négylábúja igényeit és kiegyensúlyozott életet élhessenek.
Neked mik a tapasztalataid az ismeretlen sétáltatókkal? Előfordult már veletek hasonló meglepetés, akár pozitív, akár negatív? 🤔
