18/05/2025
Leparkoltunk járó motorral a ház előtt, de én már nem szállhattam ki. Csaba kiderítette, hogy a családfő boltba ment, mert végre kinyitott a falu kis vegyes kereskedése, amit addigra annyiszor fosztottak ki, hogy néhány alap élelmiszeren kívül más nem volt kapható, az is csak pár órán keresztül.
Indulás előtt vettem le pénzt az automatánál, de az nagy címleteket adott, ezért Csaba előrelátó módon beugrott egy üveg kóláért a pici üzletbe, így váltva fel a pénzt és össze is találkozott emberünkkel. Az előre egyeztetett 30.000 Ft-ot ajánlotta neki, amit végül kézfogással elfogadott mindkét fél.
Erről az összegről annyit érdemes tudni, hogy épp ennyibe került törzskönyvesen, oltásokkal, tenyésztőtől az agaram. Ehhez képest havonta 20.000 Ft-ból gazdálkodtam egyetemistaként. De ha 30 Ft-ért adta volna vissza ez a senkiházi, az is felháborító lett volna, lévén a saját kutyámról volt szó.
Kétszemélyes volt az autó, én továbbra is az anyósülésen kucorogtam ölelve a korábban megvásárolt csíkos kan agarat. Csaba bepattant a helyére, V. pedig felugrott a platóra és indultunk vissza a házához. Most már Csicsi újra előreszaladt, de senkihez nem akart odamenni, csak kiscsikó módjára ugrabugrált.
Ki akartam szállni, megfogni és megölelni, hisz másodjára is ki volt fizetve, csak volt már jogom hozzá. De Csaba - nagyon helyesen - kategorikusan megtiltotta, hogy elhagyjam a helyem. Ekkor hazatért az iskolából a család egyik gyermeke, akihez boldogan odafutott Csicsi és meg is tudta fogni.
Odavezették a platóhoz és a szállítóketrecbe tették. Még utolsó "figyelmességként" ideiglenes "gazdája" le akarta venni a nyakörvét, amit állítása szerint féltve őrzött generációk óta. Igazából én vásároltam Rábapatonán, mikor először ott járhattam a Gálik család jóvoltából. De nem szólhattam semmit, viszont Csaba most is toppon volt. Kijelentette, hogy nyakörvestől köttetett az üzlet, ezen már nem módosítunk.
Elindult az autó a kátyús úton és Csicsi csak állt a ketrecben és nézett engem. Egyetlen pillanatra sem feküdt el. Csak néztük egymást és alig hittem, hogy sikerült. Ezután sem volt soha többé az a kocsikban fekvős agár, ha mégis elpihent, akkor is igyekezett ébren maradni. Nem tudom emiatt e.
A szerencsétlen csíkost elvittük még akkor este orvoshoz, de már nem lehetett megmenteni a lábujját. A rendelőből mentünk vissza az egyetemre, aminek parkolójában vártak a többiek Csicsi megmelegített vacsorájával. Nem tudtam odaadni senkinek az elcsomagolt porcióit, valami tartotta bennem a reményt, hogy egyszer még eszik belőle.
Megvacsorázott és beraktuk a kennelsor legkomolyabb védelmezőjének kennelébe. Szuli egy nagyon jól kézben tartott, de karakán kaukázusi volt, aki örömmel megosztotta kennelét az ifjú agárral. De én nem voltam nyugodt, ezért a késői óra ellenére megkerestük a kollégium igazgatóját, tegyen kivételt, hadd vihessem fel a szobámba. Azt mondta, ha bárki meglát minket és jelenti az esetet, akkor következményeket fog említeni az illetőnek és nem csináhatunk reklámot a történteknek, de vigyük fel.
Szaladtam a kennelsorig, de Szuli még engem sem engedett közel védencéhez. Meg kellett várnunk Vikit - a gazdáját - hogy elindulhassunk Csicsivel a biztonságos szoba felé. A portához érve Ede felkapta ölbe Csicsit és futottunk végig a folyosón a liftig, nehogy lebukjunk. Soha senki nem jelentett be minket, pedig többen látták a történteket, de csak mosolyogva összekacsintottak velünk.
Annyira melege volt a szobában Csicsinek, hogy nyitott ablaknál aludtunk januárban. Örök hálám Rékának, a szobatársamnak, hogy ennyi mindent elviselt miattam.
Másnap reggel hazaindultam vele és többé nem jöhetett vissza velem hosszabb időre a kennelsorra. Fél napos buszozás után hazaértünk, besétált a szobámba, felvette a kölyökként Csabától kapott rongydarabot és befeküdt vele a kosarába. Leültem az ágy szélére és vigasztalhatatlanul zokogtam. Nem sírtam azóta a reggel óta, mikor megértettem, erősnek kell lennem. De már nem kellett végre és kisírhattam azt a sok fájdalmat, amit átéltem ezekben a hónapokban.
Utolsó félévem volt az egyetemen, vissza kellett mennem Kaposvárra. A szüleim vigyáztak Csicsire és Húgommal aludt, aki korábban nagyon félt a kutyáktól, de Csicsi mellett belejött az agarazás csínjába-binjába. Mindig küldték nekem a fotókat és odatartották neki a telefont, mikor beszéltünk.
Zénó viszont még hónapokig nem volt meg.
