24/07/2026
A tegnapi poszt után nagyon sok üzenetet kaptunk. Köszönjük mindegyiket.
Sokan írtátok, hogy ilyenkor nem ti vagytok a fontosak, hanem a kutyátok.
Szerintem az idős kutyázás egyik legnehezebb része az, hogy hajlamosak vagyunk teljesen megfeledkezni magunkról. Minden figyelmünk a kutyánkon van, figyeljük, hogy evett-e, hogyan jár, mit mutatnak a vizsgálatok, mikor kell beadni a gyógyszert.
Amikor napok vagy hetek, vagy hónapok óta aggódunk, alig alszunk, folyamatos készenlétben vagyunk, annak előbb-utóbb mi is megérezzük a hatását.
Én azt vallom, hogy a kutyámnak nem azzal adom a legtöbbet, ha teljesen felőrlöm magam, hanem azzal, ha én is rendben vagyok.
Nekik pont ilyenkor van a legnagyobb szükségük ránk. Arra, hogy tiszta fejjel tudjunk dönteni, hogy legyen türelmünk, erőnk és jelenlétünk.
Szerintem ez egyáltalán nem önzőség. Éppen ellenkezőleg, ez is része a gondoskodásnak.
Ezért hívtam meg a következő idős kutyás estünkre Antal Gábor pszichológust. Szeretném, ha végre arről is tudnánk beszélni, hogy mi zajlik bennünk ezekben az időszakokban, és hogyan tudunk úgy vigyázni a kutyánkra, hogy közben magunkat se veszítsük el.
Mert a kettő nem egymás ellentéte, hanem ugyanannak a szeretetnek a két oldala.
Ez az én véleményem. Lehet, hogy ti egészen másképp élitek meg.
Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok erről. Osszátok meg a gondolataitokat kommentben. Ha pedig szeretnétek részt venni ezen az estén, írjátok azt, hogy "érdekel", és szólok, amint lehet jelentkezni.