21/04/2026
❤️❤️
Micimackó mozdulatlanul ült a csillagok alatt, miközben könnyek gördültek le halkan az arcán. A sötétségnek suttogott, abban reménykedve, hogy a csillagok majd elviszik szavait oda, ahová kell.
– Hiányzol – mondta halkan, reszkető kis hangon. – Jobban, mint a méz, jobban, mint bármi más az egész Százholdas Pagonyban.
És amikor a legfényesebb csillagra nézett odafent, azon tűnődött, vajon azok, akiket szeretünk, tényleg sosem mennek el igazán, hanem inkább fentről ragyognak le ránk, hogy amikor felnézünk, közel érezhessük őket.
Az éj csendes volt, csak a saját szívének emlékező hangját hallotta.
– Fáj – gondolta Micimackó –, de talán csak azért, mert a szeretet olyan nagyon nagy, az én szívem pedig olyan nagyon kicsi.
És bár a fájdalom megmaradt, vele maradt egy szelíd melegség is, mintha maga a csillag suttogta volna vissza: a szeretet sosem ér véget, csak alakot vált.
Micimackó megtörölte a szemét, összetette a mancsait, és megfogadta, hogy bármilyen messzinek is tűnjön valaki, ő közel tartja majd minden gondolatában, minden csillagban, és minden dobbanásban az ő nagyon kicsi, de nagyon bátor szívében.
