12/02/2025
"Öreg kopó, nem vén kopó"
..mondogatom már egy ideje, miközben szeretettel paskolgatom deresedő orrú kopóm oldalát.
Ugyanilyen szeretettel néztem rá azon a metsző széllel ébredő fagyos, januári reggelen is, amikor láttam, milyen esetlenül és le-lemaradva űzi a szarvast, amivel a lányok hamar eltűntek a dombok mögött. Nemhiába, sok-sok kilométer van ezekben a kopólábakban.
Nagysokára, átfagyva elindulunk végre, és azonnal el is tűnnek a sűrűben. Hárman háromfelé húzódva. Ismerős terepen járunk, minden évben legalább egyszer eljövünk, szeretünk itt lenni. A mellettem gyalogló Jani bácsival már évekkel ezelőtt jó kapcsolatot alakítottunk ki, el is kezdünk beszélgetni, hogy alakult eddig az évünk? Olyan sűrű szedres, galagonyás domboldalon masírozunk, hogy néhol négykézláb ereszkedve tudunk csak haladni, és bizony sokszor tényleg csak a hangból tudom, ki merre van.
Egyszer csak ugatást hallok messziről, mondom, "nocsak, ott a valami", de nem kapkodok már azonnal a vevő után, hogy ellenőrizzem őket. Csak próbálok haladni, miközben Jani bácsival a cifrábbnál cifrább alföldi káromkodások sorát adjuk elő.
Aztán meghallom, hogy már mindhárman ott ugatnak, sok más kutyával együtt, és ekkor már csak ránézek a térképre, mi a helyzet.
- Hmm... 1,3 km, mozgásban vannak. - jegyzem meg, ahogy figyelem, hogy kis köröket írnak le a nyilak miközben mozognak valami körül.
- De jó nagy az a balhé, ahogy hallani - mondja mellettem Jani bácsi, majd hamarosan dördül is egy lövés arról.
"Na"- gondolom, "vége a bulikának", jönnek vissza a diadal simogatásért és leellenőrizni, hogy sikerült-e életben maradnom felügyelet nélkül.
De nem jönnek. Eltelik néhány másodperc, és újrakezdődik a ribillió. Csak sokkal vadabbul.
- Mi a fene?- nézem a vevőt- előttünk vannak!
Haladunk tovább, egyre közelebb a csatazajhoz, és valahol belül egy pillanatra elfog a balsejtelem.
Valami nem úgy van, ahogy szokott. Eltelik egy kis idő, megállítják a hajtást. 450 méter. Várunk. Nem hallani semmit, csak a hatalmas ribilliót, és végre a kürtért nyúlok, győz a rossz előérzet, - de bele sem kell fújjak, mert éppen visszaérkezik Dékán, a vezérkanom, gondoltam jönnek a kopólányok is mindjárt. Odajön hozzám, végigtapogatom, megkönnyebbülök, hisz csak egy kis karcolás van rajt.
Ám ekkor meghallom...a rádiót Jani bácsinál... Sebzett vadkannal hadakoznak a kutyák, szanaszét dobálja őket, bementek a sűrűbe, nem férnek oda...
Nagyon ideges leszek, nézem a térképet:
- Ott vannak!- mondom csak magamnak, - de tudják...ők tudják, tisztes távolság...
Ekkor Dékán elkezd ugatni. Áll előttem, néz rám és csahol.
- Mi van veled, kutyám? Vaddisznó szagom van?- kérdezem nevetve. -inkább eredj, keresd meg a csajokat!
El is indul, de pár méter után visszafordult, néz rám és csahol megint. Állok, nézek értetlenül, nem értem, mi történik, soha nem csinált ilyet. De Ő csak topog és csahol, és néz rám, "mi van már?!"- majd elrohan.
- Áll a hajtás! - hallom a rádiót-, elindult egy puskás meg a Sanyibá, mer' öli a disznó a kutyákat!
Na, ekkor már fújom azt a kürtöt, amit csak az ajkam elbír, zsibbadásig. És csak peregnek a percek, zakatol a szívem, mire végre megjelenik Dékán megint, és jön vele Iszka. Egy pillanatra megkönnyebülök, de ekkor mellettem a sűrűben felkiált egy hajtó:
- Itt a kopód, és gyere, de nagyon gyorsan, mert istentelenül vérzik!
- Milye vérzik!?- kérdezem, és már veszem is le a hátizsákom, hogy kiszedjem az elsősegély csomagot, de amikor meglátom térdre rogyok..
- Istenem...- suttogom,- Herka, kiskutyám, nem, ez nem lehet, szorítókötés kell, nyomókötés és állatorvos... állatorvos de azonnal, mert elvérzik! - fogalmam nincs, hogy hogy csináltam, de ölbevettem és csak vittem és vittem, sűrűben bukdácsolva, esve-kelve, amíg levegővel bírtam. Aztán átvette valaki. Mondták, hogy keressem meg a másik lányt is, mert nagyon vérzik a feje, de elment hajtani.
Fel sem fogtam. Évek alatt karcolások, most pedig ketten is...
- Dékán, hol az asszony?- kérdezem, inkább csak magamtól, de ő elindul.
Kiérünk a nyiladékra, ott már várnak ránk. Gyorsan átmenetileg ellátják Herkát, hogy minél kevesebb vért veszítsen, aztán elkezdjük Iszkát keresni, aki harapott fejsérülése ellenére is inkább a vére utánmegy...de fel sem fogom. Csak loholok utána a sáros szántóföldön kersztül, csizmámon vastag sárréteggel, ruhámon Herka drága, nemes vérével, levegőért kapkodva, hitetlenkedve, hogy nem, ez nem lehet, velünk ilyen nem történhet. És mégis. Egyszer csak megkerül, fejéből vér szivárog. Letérdelek mellé, és sírok, mardos a szégyen és a bűntudat, hogy ez megtörtént. Kötözöm, gyorsan kötözöm a sebét és indulunk a terepjáróhoz, Herkát a kabátomba csavarva próbálom melegen tartani, majd megfagyok a hideg szélben, de az sem érdekel, csak a vadászházhoz jussunk be.
Rövid időn belül vége a hajtásnak, és a teríték mellett Sanyibá' két elmúlt kutyájáról leveszem a vadásznyakörvet, majd leterítem őket egy lepedővel, mielőtt visszaér, ne lássa... Ők már az örök vadászmezőkön forgatják a disznót.
Hazaúton szinte öntudatlanul vezetek. Szinte rutinból. Ha fel kellene idéznem, mi történt az úton...semmire sem emlékszem. Csak a megkönnyebbülésre, amikor a közel háromórás műtét után visszakaptam a kopóim, akik farokcsóválva fogadtak a rendelőben. Meg a forró könnyekre. Arra, ahogy azt hajtogatom, hogy "mégis milyen gazdájuk vagyok én?!"
Hetek teltek el.
Hetek teltek el, mire volt erőm előszedni a felszerelésüket, hogy eltegyem a következő szezonra. Ahogy ott tartottam a kezemben a csurom véres mellényt és a szét szaggatott vadásznyakörvet, bevillant valami. Ahogy Dékán visszajött és csaholt. Ahogy próbálta a figyelmet magára terelni, hívott, és én nem mentem. Mert nem tudtam. És nem vettem komolyan. Mert nem tanultam meg ennyi együtt töltött év alatt, hogy neki én, nekem meg Ő...mert én még mindig nem váltam eggyé a kopómmal.
"Öreg kopó, nem vén kopó"- de bölcs!
