16/03/2024
Ismét Sziszi,
tudjátok, a gyepiről, 2 szabad kennel 9 településre.
Mert előttem van, ahogy a gazdája sok-sok együtt töltött év után fogja, talán egy madzagot is köt a nyakába, hisz pórázra eddig nem volt szükség; a kutya sem érti, mi történik, hisz eddigi életében soha nem mentek sehova. Szóval fogja, elviszi a gyepire, „Nem kell”-mondja, átadja, kitölti a papírokat, és elmegy, vissza se néz.
A kutya az első napokban még visszavárja, még reménykedik, biztosan csak dolga van, de visszajön értem.
Ugye visszajön?
Ugye.... ?
Aztán szép lassan beletörődik a napok monotonitásába, a sorstársak ugatásába, a nap egyetlen fénypontjaként az evésbe.
Néha megjelenik egy kedves fiatal pár, ők hoznak némi változatosságot, kedvességet, finom falatokat, mozgást…. aztán elmennek, és kezdődik elölről, öt lépés előre, három oldalra, kutyaugatás, evés, nappalok, éjszakák…
Látom, ahogy egy-egy állatvédő végiglapozza a mentendők listáját, elolvassa ugyan a leírást, de gyorsan megy is a következőre, túlságosan jellegtelen, túl nagy, nem elég fiatal és nem elég öreg, beragadós fajta. Nem kell.
Aztán ott van a potenciális gazdajelölt, ő is végignézi a kínálatot, aztán legyint, olyan semmilyen ez a kutya, túl öreg, inkább vesz egy kölyköt, az jobban hozzászokik majd, és nem kérdeznek semmit. Nem kell.
Pedig Sziszi maga lenne a hűség, a türelem, a ragaszkodás, ő már tudja, milyen az, ha valakinek nem kell.
Van ebben az országban egyetlen olyan ember, aki ezt keresi? Aki Őt keresi? Aki meglátja benne a Csodát, ami minden kutyában ott lakozik, de benne különösen, hiszen ő már megtapasztalta a csalódást, a rosszat, a végtelen egyhangú órákat és napokat, öt lépés előre, három oldalra, kutyaugatás, evés, ennyi az élet.
Sziszi új gazdát remél. Olyat, aki soha nem mondja azt, hogy "nem kell".
